Ami egy ideje már nem helyszín, hanem fogalom. Egy összeszokott, összetartozó kis csapat alkotással, bolondozással, rengeteg nevetéssel eltöltött hosszú hétvégéje.

Kezdődik az egész a szervezéssel. Valaki felveti az ötletet, hogy ideje lenne már egy újabb összejövetelnek, de mikor is legyen (az első ilyen kérdés általában hazautazás közben szokott elhangzani). Némi huzavona, időpont egyeztetés, programszervezés után megtörténik a dátum kiválasztása.

Utána beindul a tervezési szakasz, amikor azon ötletelünk, hogy mit is csináljunk majd. Ilyenkor kerülnek elő kipróbálandó alkotási folyamatok az internetről, már ismert technikák újfajta alkalmazását bemutató fényképek, vagy régóta ismert, megunhatatlan kedvencek ismételt bevetése…

Végül jön a Mit kell vinni? lista összeállítása, és az utazás megszervezése. Olykor épp ez az utolsó lépés a legbonyolultabb!

És, amikor egy kis „kötelező” eltévedéssel, vagy anélkül, végre megérkezünk a tett színhelyére, kezdődhet a három napig tartó mulatság!

Az idén egy kis testedzéssel kezdtünk, kerékpárral letekertünk a Dráva-partra, élvezni az őszi napsugarakat, meg a szép látványt. Bár nem úsztuk meg esés nélkül, komolyabb baja nem lett senkinek, még a folytonos nevetés sem ártott meg.

Bringára fel!

Otthon aztán, remek sütemények és némi meggylikőr formájában mindjárt vissza is szedtük a lekerekezett kalóriákat. De kit érdekel – ez a hétvége nem a fogyásról szólt. Hanem az alkotásról. Aminek szombaton reggel teljes erőbedobással neki is veselkedtünk.

Nem volt szoros órarend, nem volt szigorúan követendő oktatás. Az asztal egyik végén kavicsképek születtek…,

A megfelelő kavicsok megtalálása aprólékos munka

… közben a másik végén egy akrilfestmény kelt életre, amelyet már több hónapja várt jövendőbeli tulajdonosa.

Készül a beígért festmény

De készült őszi koszorú, és papírfonás is. Ez utóbbi attól olyan remek technika, hogy évszaktól, vagy igényektől függően, mindig valami más kerül ki a kezünk közül. Ezúttal szívecskék készültek, csak úgy, kísérletképpen, aztán ugyanazzal a módszerrel egy télapó is. Én meg közben tojásokat fonogattam – hiába, nem lehet elég előrelátó az ember. Bár, ha nagyon élénk színűre festem őket, karácsonyi izzósor is lehet belőlük.

A házikós projekt teljesen spontán jött, de olyan jól sikerült, hogy egy külön blogbejegyzést érdemel. Helyette inkább elmesélem, hogy a cianotípiát is ki akartuk próbálni. Itt mutatkozott meg azonban, hogy időnként a tanulópénzt is meg kell fizetni. Ez egy nagyon fényérzékeny technika, illetve igazából nem a technika fényérzékeny, hanem a lötty, amit használunk hozzá. Na, most már azt is tudom, hogy nem csak a kész anyag, de a két alapoldat közül az egyik, önmagában is fényérzékeny. A végeredmény: ennek a technikában a kipróbálását elnapoltuk jobb időkre (azaz a következő találkozóra), amikor már remélhetőleg megfelelő oldatot sikerül előállítanunk. De hát az ilyesmi épp úgy hozzátartozik az alkotáshoz, mint a csodaszép eredmények. Jó pap, holtig tanul. Hát még az érdeklődő kreatív alkotó!

Szombaton úgy elragadott bennünket a lendület, hogy volt, aki még késő este sem tudta letenni az ecsetet és ragasztót. De azért a társasjátékozásra is akadtak jelentkezők!

A vasárnap mindig a legnehezebb. A maradék időbe kell besűríteni minden befejezetlen és még feltétlenül kipróbálandó alkotást, el nem mondott történetet, közös fényképezést és a legújabb ötletek megbeszélését… Pillanat alatt elrohan a délelőtt, és ideje van már az indulásnak – de valahogy soha nem sikerül 3-4 óránál korábban autóba szállnunk. És persze még olyankor is eszünkbe jut valami, amit feltétlenül meg kell beszélnünk.

A vidám csapat

Aztán az úton hazafelé mennek az üzenetek a csoportos beszélgetésbe. És máris kezdődik a tervezgetés, mikor is jövünk össze újra.

Ha minden igaz, most tartottuk a 15. találkozónkat, többé-kevésbé mindig teljes létszámmal. Alkotó lányok, 30-tól 66-ig, Szombathelytől Sárospatakig. Kívánom, hogy nektek is sikerüljön ilyen remek kis közösségeket összekovácsolni!

Orsi (blogger)

Ha tetszett, oszd meg Te is!