Becsöngetek a belbudai kertes ház kapuján, s innen, a zárt utcasorból sejteni sem lehet, hogy a házak túloldalán, dzsungelnek is beillő kert rejlik. Vendáglátóm, Kézdi Alice, végigvezet a borostyános, bodzabokros, fagyalos és természetesen tarkavirágos, fűszernövényes kerten, amelyet unokáival ültetget, ápolgat. A növények, virágok egy részét későbbi alkotásokban láthatjuk viszont.

A lakásajtó előtt máris egy kreatív megoldás fogad: cipősdobozból készült postaláda. A karantén alatt így levelezik felettük lakó unokáival.

A lakásba lépve rögtön látszik, hogy Alice készült a találkozásra, a szoba tele van alkotásaival, gondosan téma szerint csoportosítva.

Köszönöm ezt a barátságos fogadtatást. Látom, bőven lesz miről beszélgetnünk. Kezdjük talán azzal, mikor és hogyan kezdtél el barkácsolni?

– Amikor a gyerekek kicsik voltak, a Mesterségek Ünnepére jártunk, már az első évtől kezdve. Sok minden megtetszett, számos érdekes, régi kézművességet fedeztünk fel. Mivel mindent nem lehet megtanulni, megpróbáltam csak egy-két technikát jól megfigyelni. A Mesterségek Ünnepének egyik kiemelt célja, hogy újabb és újabb generációkkal megismertessék a régi korok anyagait, mesterségeit, rengeteg mindent ki lehet próbálni. Én örömmel használtam ki ezt a lehetőséget, hogy utána gyermekeimmel is alkothassak.

Nagyobbacska csemetéim már ott örömmel belevetették magukat például a rongybaba-készítésbe, csuhéfonásba, gyékényszövésbe. Ezt követően otthon is beindult az alkotás, minden régi ruhát, rongydarabot felhasználtunk, és sorra készítettük a királylányokat, bohócokat, állatfigurákat.

Az érdeklődésem megmaradt, s mikor a négy gyerek mellett lett egy kis szabadidőm, el is végeztem a Hagyományok Házában a népi játszóházvezető tanfolyamot. Itt még több technikával megismerkedhettem, amit jól tudtam hasznosítani, s gyerekeim, unokáim számára számtalan érdekes játékot, használati tárgyat készítettem. Mindig fontos volt számomra, hogy együtt valósítsuk meg álmainkat, s együtt játsszunk mindazzal, amit közösen elkészítettünk. Némelyik tárgy, természetéből eredően, nem tart örökké, de hát a természet is állandóan változik, múlandó.

– Már a kerteden is látszik, hogy szereted a növényeket, a virágokat. Milyen módon jelenik ez meg alkotásaidban?

– A tanfolyam végi diplomamunkám például a Virágok vetélkedése címet viselte. Tematikus foglalkoztató játékokat írtam le versekkel, kézművességgel, dalokkal, mondókákkal egy-egy éppen nyíló virág, virágcsoport köré építve. Még ételeket is készítettünk az adott virágokból, amit a végén természetesen közösen el is fogyasztottunk. Például kandírozott ibolyát, bodzavirágos palacsintát, körömvirágos pogácsát, rózsalekvárt és levendulacukrot készítettünk.

– Hát ezt nagyon élvezhették a gyerekek. Vannak még más módok is, ahogy fel tudod használni a virágokat?

– Mindig is lenyűgözött a virágok, a levelek végtelenül változatos formája, és sokféleképp igyekeztem ezeket felhasználni. Préselt virágokból készítettem tányéralátétet, képeslapot, könyvjelzőt, ahol átlátszó fóliával rögzítettem a virágokat. És mindig vannak újabb és újabb ötleteim, felhasználási módjaim. A tulipán friss szirmával például remekül lehet festegetni. Ezt nagyon szeretik az unokáim.

– Hallottam, hogy rátok maradt egy lakás felszámolása, amelyben hosszú évek, évtizedek alatt gyűltek a tárgyak, a könyvek, az újságok, a folyóiratok, anyagok és ki tudja még mi minden. Aki már volt hasonló helyzetben, pontosan tudja, ez mekkora kihívást jelent. Hogy birkóztál meg ezzel a feladattal, s tudtad-e valahogy hasznosítani a múltat?

– Valóban hihetetlen mennyiségű felhalmozott tárgy várt ránk. És mindezt valaki nagy gonddal, szeretettel gyűjtögette, nekünk is tisztelettel kellett bánnunk velük. Igyekeztem megtalálni, hogy minek lehet a mai világban is helyet találni. Ne tűnjenek el régi korok emlékei csak úgy, egy pillanat alatt. Szórakoztató volt például olvasni a 30-as évek divatlapjait, kulturális újságjait, és persze a sok-sok akkor modernnek számító hirdetést. Volt a lakásban sok ezer bélyeg is. Abban az évben azokból készültek a karácsonyi ajándékok. Volt, aki bélyeggel bevont képkeretet kapott, mások bélyegekből komponált képeket. Nem túl régi bélyegekkel dobozt is vontunk be.

A számtalan finom, batiszt alsóing általában nagyon megkopott, de a csipkedíszek, s a különböző csipkeszalagok, melyeket Nagymamám részben még az iskolában készített, 1902-1906 között, új életet nyertek.

– Az ilyen régi csipkékkel nagyon finoman kell bánni. Rá merted bízni gyermekeidre, unokáidra?

– Úgy éreztem, hogy Nagymamám is velünk marad, ha régi tárgyait ma is használjuk. Így aztán a csipkedarabok, anyagmaradékok beépültek az új játékokba.

– Játékok. Erről is akartunk beszélgetni. Hogyan kezdtél neki egy-egy darabnak?

– Igyekeztem ahhoz kapcsolódni, hogy mit szeret csinálni az adott gyerek. Például egyik kedvenc könyvünk a Vidám matematika, Pipacska és Kockapaci kalandjai. Nem csak felolvastuk a gyerekeknek a mesét, hanem a saját készítésű bábukkal, díszletekkel, férjemmel együtt el is játszottuk nekik. Aztán a következő generáció is „követelte”.

– Mik készültek még, hogy segítse a gyerekek fantáziáját?

– Varrtam bábukat, szivacsházakat, itt aztán remekül tudtam hasznosítani a hagyatékból származó gombokat, csatokat, rézvereteket, bőrdíszeket, csipkedarabokat, zsinórokat, szalagokat és diribdarab anyagokat.

– Egy ekkora családban karácsonyon kívül ott van még a sok névnap, születésnap is. Hogyan győzted ajándékokkal? Gondolom szinte mindent magad készítettél.

– Igen, igyekeztem. Például hamar kialakult, hogy minden gyerek kapott egy-egy saját, személyre szóló párnát. Ezeket általában úgy varrtam, hogy megbeszéltem a gyerekekkel, mi is legyen rajta. Még szerencse, mert kiderült, hogy valóban mindegyik gyermekem, unokám mást szeretett volna rá. Készült tehát virágos, szíves, biciklis, medvés, baglyos, sünis, kalózos …

– Gondolom, falvédőket is készítettél. Azt is pompásan lehet a gyerek érdeklődéséhez igazítani.

– Valóban. És már a közös tervezés is remek lehetőség az együttlétre. Tehát ilyen módon is be tudom vonni a gyerekeket az alkotásba, s az együtt készített tárgyak utólag is sok emléket ébresztenek bennünk, valahogy jobban megszeretjük.

Persze a játékok egyben segítenek a fejlesztésben, a világgal való ismerkedésben is. Készítettem egy olyan „háztömböt”, amelyen a különböző évszakok szerepelnek, és a különböző öltözködéssel kapcsolatos mozdulatokat tudják megtanulni a kicsik. Pl. cipzárt felhúzni, gombot gombolni, masnit kötni, tépőzárat nyitni-zárni.

– Sátrat, búvóhelyet is készítettél? Azt minden gyerek szereti.

– Több játszóházat is készítettem. Erre azt a megoldást találtam ki, hogy az adott lakás valamely asztalára készült textilből a „házikó”. Az első ház falait összevarrtam, később rájöttem, hogy erre nincs is szükség, jobban tudnak játszani, ha ki-bemászáskor „lebegnek” a falak. A házakon van ablak, az ablakon függöny, van ajtó, mellette csengő és postaláda, kívülről virágok nőnek a falak mentén, a belső falakon sok zseb és sok-sok felfedeznivaló, például kismadár, sün, lepotyogott alma stb.

– Ha jól tudom, van egy másik kedves témaköröd is, az adventi naptár. Számomra meglepő, hogy Magyarországon még mindig nem minden családban általános a karácsonyvárásnak ez a formája, s ha mégis van a gyereknek adventi naptára, akkor legtöbbször vásárolt, egy-nap-egy-csokoládé-típusú, nem túl fantáziadús naptárt kap. Te viszont sok érdekes megoldást találtál ki az évek során. Mesélnél róla?

– Én sem szeretem az egy-nagy-egy-csoki megoldást. Ráadásul némelyik naptár túl színes, túl csiricsáré. Igen, igyekeztem változatossá tenni a témát, s valami maradandóbb, emlékezetesebb formát választani. Kedvencem az utóbbi évek adventi naptára. A velem egy házban lakó unokáimnak a közös lépcsőházban építettem fel kartonból egy kis „várost”. És minden nap bővült valamivel, az unokáknak kellett minden nap felfedezni a változást. Egyik nap „füstölögni” kezdett a kémény, vagy megjelent a kéményen a kéményseprő, más napon anyuka jött hazafelé bevásárlószatyorral, vagy a kislány sétálni vitte a kutyát. Megint másik napon csillagok tűntek fel az égbolton, vagy bekukkantott egy angyalka az ablakon. Így bővült, szépült karácsonyig folyamatosan a kis városunk.

– Aztán megnőnek a gyerekek, s akkor már nem játszanak babával, mackóval. Milyen ajándékokat tudtál kitalálni a nagyobbacska gyerekeknek?

– Serdülő lányunokámnak a tanulószékére varrtam egy csinos kis huzatot, olyasmit, ahogy esküvőknél díszítik a székeket, meg egy szépítkezősarkot. Volt benne tükör, kis polcocska, nyaklánctartó, fülbevaló-tartó nemezgolyók és számos zsebecske.

– Köszönöm, hogy mindezt megmutattad, s úgy látom, még napokig tudnánk beszélgetni, s még így is bőven lenne mit nézegetnem kreatív megoldásaidon. Pedig még nem is esett szó a tojásfestésről, képeslapkészítésről, zsinórfonásról, madzagszövésről, papírcsodákról …

És ekkor megszólalt a csengő. Boldogan viharzottak be az unokák, néhány szál megkésett ibolyával. Persze az is lehet, hogy csak ellenőrizni akarták, hogy kellően vigyáztam-e a fényképezésre kölcsönadott játékokra, amelyeket a beszélgetés előtt kis zsákokban hordtak le nagymamához.

Harrach Ágnes riportja