2018-ban egyszer már reszt vettem egy cianotípia foglalkozáson, és nagyon megtetszett. Azóta egyfolytában ott lebeg, valahol hátul, a kisagyamban, a gondolat, hogy tovább kéne játszani ezzel a technikával. De valahogy nem jutottam még hozzá. Egészen tegnapig, amikor végre Budakeszin, a Punktum Galériában, ismét egymásra találtunk.

De mi is az a cianotípia?

Egy, a fotóeljáráshoz hasonló technika, amelyben fényérzékeny anyaggal bevont felület egy részét kitakarjuk, majd UV-sugár segítségével exponáljuk a kitakarás mentes felületet. Az eredmény alapból egy sötétkék színű háttéren megjelenő fehér minta. (Részletes leírás a cikk végén található, de az interneten is számos leírást, videót, kész alkotást találhattok.)

1842-es felfedezése után többek között a botanikusok érdeklődését is felkeltette. Érdekes tény, hogy Anne Atkins, botanikus, már 1843-ban kiadta az első, csak cianotípiákat tartalmazó könyvet, amelyben a hínárgyűjteményét mutatja be ennek az eljárásnak a segítségével.
A cianotípia alkalmazásának máig is kedvelt témái a különböző növénylenyomatok.

De térjünk vissza a cikk elején említett foglalkozásra és az ottani tapasztalataimra. A cianotípia technikájának lényege, hogy a fixálás UV-sugarak segítségével történik. Ez, szép, derült időben, a napsugárzás segítségével könnyen megoldható. Egyenletesen szóródó fény, kellő mennyiségben tartalmaz UV-sugarat (nem hiába kenegetjük magunkat napozás közben!), egy szóval ideális. Az ember előkészíti a képet, üveglappal fixálja, hogy a szél el ne fújja a növényeit, aztán kiteszi a járdára (Budapest belvárosában 😀 ) vagy jobb esetben a kertben, a lapos autóbejáróra. 10-12 perc és már lehet is élvezni az eredményt.

De mit csináljunk télen, esti sötétben? Engem ez a kérdés izgatott a legjobban. Hogyan lehet megoldani az UV fényforrást? Nos, kiderült, hogy többféleképpen is. UV-lámpát használnak például a manikűrösök, a partiszervezők, a pénzvizsgálók. Létezik UV LED-szalag is Ez mind alkalmas erre a célra is. Még nálam is akadt otthon egy UV-zseblámpa.

A praktikus az, ha a lámpa állványon van, fixen áll, és alá lehet tenni a megvilágítandó papírt. Aztán kísérletezéssel kell megállapítani, hogy milyen magasságból, milyen hosszan kell megvilágítani a képeket a fixáláshoz.

A zseblámpás módszerem is működött, persze nem elsőre!

Gyengén exponált kép

Úgy gondoltam, hogy ha elég magasra tartom a lámpát, akkor egyszerre tudom vele megvilágítani mindkét darabot – a bal felső egy papírlap, a jobb alsó egy darab lepedőanyag. A megvilágítási idő kb. 12 perc volt, 40 cm magasságból, egy UV-zseblámpával. Amikor aztán lemostam a vegyszert, kiderült, hogy alig egy kis része fixálódott.

A következő kísérletnél jóval alacsonyabban tartottam a lámpát, kb. 2-4 cm-re a papír felett. A fókuszált fény szemmel láthatóan sokkal erősebb volt. Egyfolytában pásztáztam vele a papírt, hogy mindenhol érje a fény. Kb. 20 percig csináltam ezt, és meg is lett az eredménye:

A lap közepén sikeresen exponált kép

Itt is látszik azonban, hogy milyen fontos, hogy mennyire erős UV-fény éri a papírt. Az egész lap le volt kenve az oldattal, de mivel főleg arra a területre fókuszáltam, ahol a fogpiszkálók voltak elhelyezve, a szélek csak igen gyengén fixálódtak, szinte a teljes vegyszer lemosódott a végén. Ami persze egyáltalán nem baj, így is mutatós kép lett belőle.

A többiek közben a két „hivatalos” UV-lámpával dolgoztak. Mivel viszonylag sokan voltunk, próbáltak egyszerre több lapot is elhelyezni a lámpák alatt, aminek hasonló eredménye lett, mint az én fogpiszkálós képemnek. Azon a részen, amely nem az UV-fény fókuszában volt, sokkal gyengébb volt a fixáló hatás, volt, hogy a mosás után teljesen kifehéredett a háttér egy része, pedig nem is volt letakarva.

A lap egy részén exponált kép

Egy másik tapasztalat az volt, hogy óvatosan kell bánni az oldat adagolásával is. Főleg a textildaraboknál figyeltük meg, hogy a bőkezűen rákent oldat átitatta az egész textilt, amely így a takarás ellenére is elvesztette fehér színét, és egy tompán árnyalt alapszínt adott vissza.

Papír és textil, egyszerre, ugyanannyi ideig exponálva

Azt is fontos tudni, hogy ha a takarásra szolgáló tárgy jól rásimul az alapra, éles kontúrok lesznek, de ha nem, pl. egy csiszolt üvegtányér esetében, vagy egyszerűen, ha nem szorítjuk le a lapos tárgyakat egy üveglappal, akkor a szélek kissé elkenődnek, hiszen az UV-sugár hatása nem annyira korlátozott.

Éles körvonalú kép (a két szélén az oldattal eleve nem lett befestve a papír)

Elkentebb körvonalú kép

Egyébként pont az az izgalmas ebben a technikában, hogy nem lehet egész pontosan kiszámítani az eredményt (Na, jó, lehet, hogy a nagyon profiknál már igen, de én most lelkes amatőrökről beszélek.) Annál izgalmasabb, amikor az ember a fixálás végén leveszi a takaróelemeket, és előtűnik a kép! Nincs hibás alkotás csak egyedi és különleges. 😀

Köszönöm a lehetőséget a Punktum Galéria lelkes, segítőkész fiatal gárdájának. Remekül szórakoztam és sokat tanultam ezen a foglalkozáson. A személyes megtapasztalást semmi sem pótolhatja. Mivel nem csak nekem tetszett ez a játék, hanem a barátnőmnek is, már el is határoztuk, hogy tavasszal az ő kertjében folytatjuk a kísérletezést.

Orsi (blogger)

 

És akkor most következzen a cianotípia eljárás pontos leírása:

A legfontosabb, hogy a levilágítás előtt minden műveletet napfénytől (UV-fénytől) védett helyen kell végezni – természetes fénytől mentes helyiségben, 40 W-os normál égő fényénél dolgozzunk.

Két oldatot készítünk:

4,5 g vörösvérlúgsót 50 ml desztillált vízben feloldva,

12,5 g ferriamoniumcitrát 50 ml desztillált vízben feloldva.

Mindkét oldatot leszűrjük, majd összeöntjük, megint leszűrjük. Ezután legalább 1 órán át állni hagyjuk, de inkább tovább. (Minél hosszabban áll, „érik”, annál érzékenyebb lesz az oldat.)

A kész oldatot széles ecsettel, egyenletesen felkenjük a papírra (vászonra, egyéb felületre), majd hagyjuk megszáradni (ha sietünk, hajszárítóval rásegíthetünk, de érdemesebb ezt az előkészítő fázist korábban, a tényleges alkotás előtt elvégezni. A szárításhoz rögzíthetjük a papírt maszkolószalaggal, hogy egyenes maradjon. Az előkészített, sárgászöld papír sötét helyen (például fekete papírba csomagolva) napokig jól tárolható.

Most következik az alkotás. Az előkészített, oldattal lekent felületre rátesszük a kívánt tárgyakat. Lapos tárgyak, például szárított növények, papírból kivágott formák esetében, üveglappal leszorítjuk, így nem fog elmozdulni, és éles kontúrokat ad. Ezután napfényen vagy UV-lámpa alatt exponáljuk. Addig tartjuk a fényben, amíg a sárgászöld felületek szürkéskékre változnak. A jó eredmény érdekében érdemes türelmesen kivárni, és inkább kicsit túlexponálni!

Az elkészült papírt vízben (csapvíz vagy lavór) addig mossuk, amíg már nem enged sárga levet. Ekkor az exponált részek kékre változnak, a letakart helyeken pedig a vegyszer lemosása után előtűnik a papír eredeti, fehér színe.

Sima felületre – rács, textillel letakart asztallap stb.- fektetve, vagy ruhaszárító kötélre csíptetve megszárítjuk.

Ezután már nem fényérzékeny, színét a továbbiakban nem változtatja.