A napokban váratlanul előkerült egy eddig még nem látott fénykép a nagymamám régi holmijai közül, és nem akartam hinni a szememnek, amikor a fiatalkori önmagammal szembesültem rajta. Soha azelőtt nem tűnt fel, hogy különösebben hasonlítanánk egymásra, így ez a kép most egyből beindította a fantáziámat. Azt ugyan már elmulasztottam, hogy a 16 éves önmagamról készítsek egy, az eredetihez hasonló fényképet, de így talán még érdekesebb, hogy 16 éves nagymamám néz a nagymama korú unokájára.
Persze ilyenkor nem elég csak egy szimpla fotó, az ember a „tökéletességre” törekszik. Gyöngy nyakláncom nekem is van, még ha csak teklagyöngy is, és a fülbevalóim között is akadt hasonló, de ki hitte volna, hogy nem is kalap lesz a legnehezebb, hanem a galléros ruhadarab. A sok póló és sportos felsőrész között kosztümkabát nemigen van a szekrényemben.
Végül azért csak találtam egy sötétbarna selyemblúzt, aminek elég meghatározó gallérja volt, a kalapnak pedig megfelelt a szalmakalapom, aminek csak kicsit kellett „rábeszélni” a karimáját, hogy megfelelően álljon.
És már kezdődhetett is a fotózás, amihez persze kellett egy megfelelő háttér is – ezt azonban megoldottuk egy egyszínű ágytakaróval. Aztán, kezemben a referenciafotóval, igyekeztem a megfelelő pózba beállni, miközben a nővérem egymás után készítette a képeket, és mindig újabb utasítást adott, hogy hogyan is tartsam a fejem, és merre nézzek. Remekül szórakoztunk, és az összemontírozott képek is jól mutatnak.
Felcserélt korok
Közben persze beindult az agyunk, és jöttek az ötletek, hogy mit is lehet még csinálni különböző korú fényképekkel. Sokszor nincs is szükség arra, hogy tudatosan másoljunk le régi fényképet, jön az magától is, nekünk már csak észre kell venni az azonosságot.
Amikor egy éve megszületett az unokám, természetesen egyből felmerült a kérdés, hogy kire hasonlít. Elő is kerestem az apja csecsemőkori képét, és lám, ugyanúgy aludt 1-2 hetes korában, mint a fia. 😊
Ennél is érdekesebb, hogy éppen most került elém a fiam 9-10 hónapos korában készült útlevélképe, amikor az ő fiáról küldték el a 11 hónapos képét. Ugyanaz a beállítás, ugyanaz a tágra nyitott szem, dacos szájacska. Készakarva sem tudtam volna jobban elkapni! 😀
Hasonlóképpen egymást tükrözi az unokaöcsém és a kislánya ezen a képen, mindkettő arcán az elmélyült koncentráció és figyelem.
Egy másik párosítási szempont lehet, amikor nem maga a mozdulat, hanem a tevékenység köszön vissza, teljesen spontán, néhány évtized múlva.
A fényképek között válogatva vicces volt látni, hogy anya és lánya egyforma érdeklődést mutatott a természet iránt…
Vagy felemlegetni a fényképek mögötti történeteket, amikor Viktor 1,5-2 éves korában egy óvatlan pillanatban a székről egyenes belemászott a mosogatóba, hogy az ott lévő dolgokkal játszasson. És 30 évvel a később a lánya szintén a konyhapult tetején kötött ki, amikor egy pillanatra elterelődött róla a figyelem.
Szóval nagyon sokszor nem is kell mást csinálni a képekkel, csak egyszerűen összepárosítani őket.
A kedvencem azért mégis az a kép, amelyiken a fiam önmagával együtt látható. A kicsi Dani kulcsért felfelé nyújtózkodó alakjának és a magasra nőtt huszonéves lazán lenyúló mozdulatának összemontírozásához kellett némi türelem és kísérletezés, de megérte. Az egyik kedvenc fotóm, és a legviccesebb benne, hogy tulajdonképpen „titkos” fotó. Mindenki azt gondolja, hogy Dani és a fia látható rajta. Így aztán beszélgetési témának is ideális.
Remélem, kedvet csináltam nektek is arra, hogy hasonló fényképpárokat készítsetek. Remek dolog a régi fényképek között turkálni, és felfedezni a különböző tükrözési pontokat sok-sok év távlatában. És ha nem találtok ilyen képeket, az sem baj. Jó mulatság, ha nekiálltok, és elkészítitek a régi pillanatok modern változatát.
Jó szórakozást!
Orsi (blogger)
Hagyj üzenetet